Prológus
Félelem, rettegés, pánik. A fájdalom után a legerősebb érzelmek. Félni a múlttól, rettegni a jelentől és pánikba esni az ismeretlen jövőtől...
- Car, lélegezz. Be, ki, be, ki - guggolt előttem batyám, míg én próbáltam levegőhöz jutni. - Car, lélegezz velem - szívta be mélyen a levegőt, amit utánozni szerettem volna, ám egyszerűen nem ment. Nem bírtam lélegezni.
- Nem megy, Nate, nem megy - sírtam. Sosem volt még ilyen. Kisebb pánikrohamaim már jelentkeztek, de ez sokkal rosszabb. Nem kapok levegőt, minden érzékszervem eltompul és az ájulás veszélye kerülget. Ijesztő állapot.
- Próbálj meg megnyugodni. Már nincsen baj. Cara, nincs baj.
- Ma... majdnem megölt. Ne... nem ember volt - hangom teljesen kétségbeesetten csengett.
Féltem, szinte rettegtem a pár perce történtektől. Egy ilyesztő teremtménnyel néztem farkasszemet, szó szerint. Szemei vörösen izzottak, amiben egyszer megnyugvást, egyszer pedig halált láttam. Mintha az idő lassú kínzással akarta volna tudtomra adni, hogy itt a vég.
- Tudom, Car, de meg kell nyugodnod. Nem tesz jót a szervezetednek, ha aggódsz, kérlek - szorított erősen magához, és a hátamat kezdte simogatni.
Tudja, hogy ez általában segít rajtam, és ez is egy ilyen helyzet. Nyugodt légzését hallottam a fülemben, én is ezt kezdtem utánozni, majd lassan elértem a normálisnak mondtahtó pulzust és a pánikrohamom is kezdett elmúlni.
- Ügyes vagy. Csak így tovább - húzott fel óvatosan, de egy pillanatra sem engededett el.
Mikor végre felálltunk lassan elhúzódott tőlem én pedig a falnak vetettem a hátam. Minden létező hajtincsem az arcomba lógott, így beletúrtam barna loboncomba és hátrasimítottam azt. Megtöröltem könnyes szemeim és testem mellé helyeztem kezeim, ezzel is megtartva magamat a falnál.
- Mondtam, hogy menni fog - állt mellém Nathen. - Sajnálom, hogy belekeveredtél, én sosem akartam, hogy tudj erről.
